Középpontban az egyén fejlődése

Mentorálás az Eötvös József Református Oktatási Központban

A mentorálás mint folyamat sok mindent magába foglalhat: többféle segítséget, támogatást, iránymutatást, tanítást. Hogy egy-egy szervezetnél, közösségnél mit is jelent pontosan és mennyire hatékony, azt több dolog befolyásolhatja: ki a mentor, kik a mentoráltak, milyen a viszony a két fél között, mi a cél, milyen a résztvevők aktivitása, tenni akarása, milyen a földrajzi és társadalmi, illetve a közvetlen és tágabb környezet.

Iskolánkban a diákok összetétele nagyon szélsőséges képet mutat: vannak halmozottan hátrányos helyzetű, igen gyenge képességű tanítványok, vannak átlagos életkörülmények között élők, vannak olyanok, akiknek több dolog is nehezíti ugyan az életüket, de nincs igazolásuk, papírjuk minderről, és vannak olyan diákok, akik tehetségesek, valamilyen területen kiemelkedően teljesítenek, országos versenyeken érnek el szép eredményeket. A „Suliplussz” projektbe bevontakra is ez a sokszínűség jellemző.

A mentorálási programnak természetesen vannak alapkövetelményei, célkitűzései, amelyek az érintettek többségénél megjelennek. Ide sorolható az önismeret fejlesztése, a reális énkép kialakítása. Mivel életünk állandóan változik, ezért mi magunk is. Ebből adódóan újra és újra meg kell tudnunk, hogy hogyan reagálunk bizonyos helyzetekre, szituációkra, hogyan hat ránk az idő múlása, a helyzetünk, a körülöttünk lévő emberek. Ebből adódik, hogy az önismeret fejlesztésére folyamatosan szükség van. Emellett minden diák számára fontos a tanulmányi munka minél sikeresebb elvégzése, az évfolyamokhoz kapcsolódó aktuális feladatok teljesítése (pl. 9.-es diákok beilleszkedése; alapvizsga, kompetenciamérés a 10. évfolyam végén; 12.-ben érettségire készülés).

Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az érintettek sokféleségéből adódóan a mentorálási cél is változatos, többféle lehet. Vannak olyanok, akiknél az alapvető illemszabályok, a társas együttélés szabályainak tisztázása, a másik elfogadásának, tiszteletének megtanulása a legfontosabb, másoknál az írásbeli és szóbeli kommunikáció fejlesztése áll az első helyen. Több esetben tapasztaltam azt is, hogy arra volt a legnagyobb szükség, hogy „beszélgessünk”, hogy kicsit „szülőként”, kicsit „barátként”, kicsit „pszichológusként” meghallgassam a problémáit, vagy tanácsot adjak abban, hogy egy hivatalos ügyet hol és hogyan kell elintézni, megoldani.

Természetesen nálunk a mentorálási folyamatban nem csak a mentor és a mentorált van jelen. Mentorként folyamatosan kapcsolatban vagyok a szaktanárokkal, az osztályfőnökökkel, edzőkkel, bizonyos esetekben az iskolalelkész, védőnő vagy a gyógypedagógus segítségére is szükség lehet, szükség volt. Más esetekben külsős szakemberek segítségére is számítok, mint pl. a pályaorientáció területén, hiszen nagyon kevés tanítványom rendelkezik kész tervvel a jövőre nézve. Az esetek többségében ötletük sincs, hogy mivel szeretnének majd a középiskola után foglalkozni.

Diákjaim fejlődéséhez nagyon szükséges (lenne) a szülői háttér, a szülők támogatása is. Ez sok esetben hiányzik: vagy azért, mert fizikailag ritkán találkoznak (elváltak, többműszakos munkarendben dolgoznak, másodállást vállalnak stb.), vagy – ritkábban – a közöny, a nemtörődömség miatt. Mentorként feladatom az is, hogy a szülőkkel tartsam a kapcsolatot: tájékoztassam őket a fejleményekről, változásokról, megbeszéljük az aktuális gondokat, illetve többször előfordult, hogy maguk a szülők is kértek segítséget pl. hivatalos ügyek intézésével, továbbtanulással kapcsolatban.

A 2020-2021-es pandémia időszaka alatt az előbb említett mentori feladatok kibővültek. Kezdetben a digitális munkarendhez szükséges eszközök megtalálása, biztosítása is külön kihívást jelentett – bizonyos mentoráltaknál. Ebben a problémakörben pl. ismét külső segítségre volt szükség: a kisebbségi önkormányzatnak köszönhetően a közösségi házban használhatták a számítógépet, az internetet a hátrányos helyzetű, rászoruló diákjaink.

 Szükség volt tanulásmódszertani segítségre is, hiszen ilyen körülmények között még nem tanultak, itt is ki kellett alakítani tanulási szokásokat. Aztán természetesen mindenki máshogy boldogult a feladatokkal, a tanulással, az anyagrészek elsajátításával. Voltak olyanok, akiknek könnyen ment az átállás, rendelkeztek kellő digitális kompetenciával, mások azonban nehezebben vették az akadályokat. Így ezekre a problémákra is megoldást kellett keresnünk: volt olyan, akinek elég volt néhány internetes videó vagy gyakorló feladatokat biztosító oldal megmutatása; másoknak szaktanári konzultációkra volt szükségük, de voltak olyanok is, akik – tanácsomat megfogadva – összefogtak, és tanulópárokat/csoportokat kialakítva tanultak, így segítették egymást online – vagy személyesen, ha erre volt lehetőség.

Mindezek mellett ebben az időszakban egyre nagyobb szükség van a lelki támogatásra. A korábban igényelt mentori „barát”, „szülő”, „pszichológus” szerep most még hangsúlyosabb lett. A mentális egészség megőrzése szinte ugyanolyan fontos szerephez jutott, mint bármi más. Van olyan mentorált, aki ezt az igényét meg tudja, meg tudta fogalmazni, de vannak olyanok is, akiknek csak a viselkedéséből, kommunikációjának stílusából lehet minderre következtetni.

Napjainkban egyre igazabbnak tartom Láma Ole Nydahl gondolatát: „Ha magunkra gondolunk, akkor problémáink vannak, viszont ha másokra, feladataink lesznek.” És valóban. A mentorálási munkára csak úgy lehet tekinteni, hogy feladatunk van. Változatos, végeláthatatlan, sokszor fölöslegesnek tűnő, máskor meg erőt adó, lélekemelő.

                                                                                   Sebőkné Szegedi Tímea

                                                                                          EJROK, mentor